Fiatalok kísérése a gyakorlatban

Kísérő Angliában

A JOC-ban zajló fejlődésnek köszönhetően 2-3 három éve a gyakorlatban is tanulhatom, hogy mit jelent az életemben, hogy felnőtt kísérő vagyok.

Első, ami eszembe jut, hogy lemondásokkal jár. Az időt, amit a JOCistákkal való találkozással töltök el a saját családomtól, gyerekeimtől veszem el. Hálás vagyok feleségemnek, hogy nem veti ezt a szememre, bár tudom, hogy nehéz neki. A legnehezebb a lelkembe elszámolni a gyerekeim felé, mivel rengeteg időt és törődést igényelnek, és sokat imádkozom értük, hogy a JOCban végzett munkám ne legyen a kárukra.

A legnagyobb öröm bennem mindig egy beszélgetés után van. A csoporttalálkozók témái a fiatalok mindennapi életének történései. Amióta csoporttalálkozók is vannak, azóta nagyon sok jó téma előfordult: a munka, első megbeszélésem a munkáltatómmal (önéletrajz írás), szabadidő, pénz, vallás, hit kérdése. Amikor a fiatalok megosztják egymással életük történetét, és lehet látni a végső visszajelző körben, hogy a beszélgetés épülésükre vált, sikerült a Láss- Ítélj- Cselekedj módszert követni, és a témával kapcsolatban a pozitív értékek kerültek előtérbe, akkor nagy öröm van a lelkemben. Bízom abban, hogy két, három fiatal élete lelkileg jobbra fordulhat, fejlődhet.

Sok-sok gond is nyomja lelkemet:

  • Mikor fog ez a dolog ilyen létszám mellett (3-4 fő a csoportba) Mozgalommá nőni.

  • A fiatalok egy része nem tartoznak plébániához, nincs kapcsolatuk az Egyházzal. Igazából talán én vagyok a kapcsolat az Egyházhoz mint intézményhez. Ez nagyon nagy felelősség.

  • Nincs helyünk ahol összejöhetnénk. Hol itt, hol ott keresünk helyet, de nem tud kialakulni egy „JOC otthon”, amit a fiatalok magukénak érezhetnének.

  • Amikor egy fiatal jelzi, hogy nem tud eljönni a csoporttalálkozóra, bár megigérte, nagy veszteségként élem meg. Bennem nem kérdés, hogy elmegyek a találkozóra, mert maximálisan elkötelezett vagyok, és mindig szembesülnöm kell, hogy a fiatalok más szinten vannak elkötelezve. De-hát ez teljesen természetes és reálisabban kel nézem őket. Nem a JOC az egyetlen hely ahol ők élnek és igazából azt kell megismerjem, milyen életet is élnek ők.

  • Sokszor nem tudom eldönteni mi a helyes a felelősségvállalásban. Mennyi az én felelősségem, mennyi a fiataloké. És ha nem történik semmi valamilyen téren, amiben előre kell lépni, akkor milyen gyorsan reagáljak?

  • Pl. én hívjam össze a csoportot vagy bízzam a fiatalokra az időpont megtalálását.

Ami megtart és erősít ezen a téren, hogy van, aki ugyan evvel a módszerrel próbálkozik dolgozni a fiatalokkal, ahogy én. Megosztjuk egymással a tapasztalatainkat, együtt keressük a helyes utat. Ez nagyon nagy segítség. Egyenlőre egy hárman vagyunk akik rendszeresen találkozunk, de tudjuk, hogy mások is foglalkoznak a munkásfiatalokkal és nagyon remélem egyszer többen leszünk. És minden héten azért imádkozom, hogy találkozzam olyan felnőttekkel, akik beszállnak ebbe a nagy kalandba.

És hogy miért csinálom? Sosem tudtam elfogadni, amióta ráeszméltem arra, hogy keresztény vagyok, hogy ilyen kevesen vagyunk. Amióta pedig megtapasztaltam az életem gyakorlatias kihívásaiban, hogy mit, és hogyan is segíthet a vallás úgy érzem ezt bármilyen nem vallásos embernek át tudom adni. Ehhez nem kell semmilyen teológiai és más képzettség. És a JOC-ban és a Láss- Ítélj- Cselekedj módszerben meg is találtam a módszert, ahogy ezt meg lehet tenni. Nem az a célom, hogy evvel őt vallásossá tegyem, hanem hogy fedezze fel azokat az értékeket amelyek a kihívások és a nehézségek során útmutatóként segíthetnek. Aztán majd meglátja és eldönti mit tesz...